A szépség volt az, ami a szörnyeteget megölte - hangzik el a mondat a King Kong végén. S noha látszólag nem sok közös van az 1933-as klasszikus, és Almodóvar legújabb filmje között, a fent említett idézet mégis érvényes A bőr, amelyben élekben is.

Robert Ledgard professzor zseniális plasztikai sebész. Zsenialitás és őrület azonban kéz a kézben járnak: míg a doktor a külvilág számára az “egyszerű kutató” arcát próbálja mutatni, valójában erkölcsi határokat nem ismerve, magányától és bosszúvágyától hajtva próbálja megalkotni a Szépséget magát, mintha ő is egy lenne a reneszánsz nagyszerű mesterei közül.

A film lenyűgöző látványvilággal rendelkezik: élénk színek, keretes szerkezetek, tökéletes kompozíciók, egyszerre stilizált és naturalisztikus képek teszik festményszerűvé a mozivásznon megjelenő képet. Ez és Vera karakterének szoborszerűsége szintén a reneszánszt idézik. A toledói helyszínen keverednek a százéves téglafalak a legmodernebb technológiával, jól mutatván a múltjától szabadulni nem tudó, de a jövőt megcsáklyázni vágyó, emberi tökéletességet megszállottan hajszoló doktor lelki világát.

A doktorét, aki pygmalioni bukásra van ítélve. Sorsa még a noir hősökénél is tragikusabb: önmaga alkotja meg önnön végzete asszonyát. Egyfajta fordított Frankenstein történet ez, ahol a szörnyeteg teste szép, és lelke romlott, aki valóban elpusztítja végül teremtőjét, s önmaga túléli a harcot.

A bőr, amelyben élek tökéletes cím a filmnek, hiszen jól megfogalmazza a legfontosabb kérdést, ami felmerül: mennyire határozza meg a test az elmét, a külső a belsőt. Ha új testet kap valaki, azáltal új emberré válik?

Ledgard professzor szerint a válasz igen. A helyzet iróniája, hogy igaza van és közben mégis téved: Vera valóban új emberré válik az új test és az azzal járó szenvedések által. Viszont egyáltalán nem felejti el, hogy ki volt ő, mielőtt átváltoztatták, s kegyetlenül bosszút áll azért - az immár nem létező személyért, aki mégis benne él még.

A film rendkívül felkavaró formában mesél Almodóvar visszatérő témáiról: szexualitásról, testekről, nemiségről, őrületről. Két erőszakolás is történik a filmben (rendes szeretkezés közben egy sem), de a látvány egyiknél sem undorító, sőt, az első inkább szépnek minősül már. Az ábrázolásmód mindig gyönyörű: akárcsak Vera, Ledgard professzor a maga idősödő jóképűségével, vagy a doktor lánya, aki összeégett anyja halálát látván megőrül. A külső gyönyörű, a belső romlott. Almodóvar zseniálisan húz párhuzamot a film képi világa és a tartalma, valamint a szereplők teste és elméje között. Remek szimbólum az identitást kereső Vera maszkban való szerepeltetése.

Másik fontos kérdés, amit a film felvet: a test vajon börtön? A válasz igen. Ledgard professzor összeégett felesége kiveti magát az ablakon, amikor szembesül saját iszonyú arcával. A doktor lánya belezavarodik a látványba, és mikor egy partin egy bedrogozott fiú megerőszakolja, végleg megbomlik az elméje. És ott van persze Vera, aki szintén börtönbe van zárva a tökéletes testben, és rögtön a film elején meg kell tapasztalnia, milyen kellemetlenségekkel tud járni, ha valaki gyönyörű. Csak az utolsó jelenet az, ami paradigmaváltást hoz a számára..

A bőr, amelyben élek nem egy rossz film. Az operatőri munka kifogástalan, a színészek remekül alakítanak. Öröm Antonio Banderast ismét “otthon” látni a hollywoodi produkciók után, ahol inkább volt az ügyeletes “latin macho”, semmint színész.

Fontos kiemelni még a zenét, ami rendkívül magával ragadó, és kiválóan erősíti meg a látványvilág által létrehozott hangulatot. Buika remek munkát végzett. A film narrációja flashbackes szerkezetű, a jelen idejű cselekmény a keret. Ez a “Hogy jutottunk el eddig a drámai helyzetig?” féle történetmesélés nagyon könnyen rendkívül idegesítő tud lenni, de jelen esetben nem az: Almodóvar sokkal profibb annál, hogy ilyen banális hibát elkövessen.

A sok pozitívum mellett azonban sajnos van egy-két igen nagy negatívuma a filmnek. A fordulat egyáltalán nem hatott fordulatként, lévén bármelyik “tapasztaltabb” néző igen hamar rájöhetett arra, hogy mire megy ki a játék. Dramaturgiai ív nem nagyon volt jelen, az “akció jelenetek” inkább voltak parodisztikusak semmint hihetőek. Egykedvűen ültem végig a majdnem két órát, és a látvány foglalkoztatott a leginkább, amikor kijöttem a teremből.

Felmerül még egyfajta zsarolási szál is, mikor a professzor egyik kollégája rájön, hogy mi folyik a gyönyörű toledói villa falain belül, de ez a rész egyrészt nevetségesen hiteltelenre sikerült, másrészt egyetlen célja, hogy Vera és a doktor kapcsolatába újabb fordulatot hozzon. Ezáltal tökéletesen átlátszó, nevetséges és súlytalan lesz a fent említett szál.

A film megfogalmaz bizonyos kérdéseket, de ezekre általában nem ad választ, inkább sejtett, de azt is úgy, mint rossz diák felelés közben: talánokkal és találgatásokkal teletűzdelve. A legfájóbb mégis az, hogy semmiféle katarzis élményt nem nyújt a film, semmilyen téren sem. Van olyan mozi, ahol ezt meg lehet engedni, sőt, ahol a történet és az elbeszélésmód szinte megköveteli, de A bőr, amelyben élek nem ez a kategória.

A film azonban senki számára nem könnyen emészthető darab az érintett témák miatt. Az olyan néző, aki könnyedén azonosul érzelmileg a szereplőkkel, mindenképp készüljön fel lelkileg egy-két megrázkódtatásra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.